Képek és videó: Soós Bertalan. Archív képek a szerkesztő gyűjteménye, ill. külön jelölve
A dunaszerdahelyi református templom történetével minden bizonnyal sorozatunk eddigi legfiatalabb közintézményébe látogatunk el, hiszen az épület alapkövét mindössze öt évvel a rendszerváltás után, 1994. december 14-én, ádvent második vasárnapján rakták le. Tényleges építése azonban már 1993-ban elkezdődött. A kilencvenes évek elején egy olyan épületkomplexumot álmodtak meg, amelyben a gyülekezet eseményeinek helyet adó termeken kívül lelkészlakás is elfér majd. A hazai és külföldi református közösségek támogatásával, illetve Dunaszerdahely város önkormányzatának anyagi hozzájárulásával Nagy Béla budapesti építész tervei alapján, posztmodern stílusban felépült Isten házának használatba vételére végül 1998 decemberében került sor.
Holott a Keleti lakótelep s az annak részeként épült Városháza téri blokkok közé ékelődött területre a korabeli tervrajzok templommal is számoltak! – a tervrajz másolata egy cimborámnak hála a birtokomban van. A dunaszerdahelyi Keleti lakótelep, vagyis városi szlengben a „východ” építésének kezdete a hetvenes évek elejére tehető. A városfejlesztési tervek szerint 1972-ben indult a város keleti részében annak a közel ezer lakásos új lakótelepnek az előkészítése, ami – elhelyezkedéséből kifolyólag – a Keleti lakótelep nevet kapta. 1973-ban indult a lakótelep műszaki hálózatának kiépítése, valamint az első lakásegységek kivitelezése.
A tervezet 1978-at jelölte meg a lakótelep befejezéseként, ami többé-kevésbé meg is valósult.
Viszont ez, a jobbára lakossági szolgáltatásokkal, valamint hotellel és templommal majdan kivitelezendő terület még a nyolcvanas évekre is parlagon hevert. Hogy milyen felekezeti templomról lehetett szó, az a tervdokumentációból nem derül ki. A „Dunajská Streda – PÚP Východ” elnevezésű mérnöki szakrajzon mindössze „kostol”, vagyis „templom” van feltüntetve. A napjainkra Kálvin János térre keresztelt templomkert mellett sokáig csupán egy lepusztult ház állt, úgymond a semmi közepén. Bejárása a Malinovszkij (ma Kondé püspök) utca felől volt. Aztán ez is elbontásra került, hogy az 1989-es események gazdasági és társadalmi változásai után elkezdődhessen a református templom alapjainak lerakása.
Az építkezés, ahogy anno az evangélikus templomé, kissé döcögősre sikeredett.
De nem telt bele húsz évbe, csupáncsak öt tavaszba. Akkoriban még a Fő utcán laktam, s ahogy a városháza esetében, úgy a református templom kivitelezésénél is szerencsés helyzetben találtam magam. A nyolcadik emeletről mindent látni lehetett. Előbb a falakat húzták fel, majd a tetőszerkezet következett, hogy aztán megvirradjon a nap, amikor a templom tornya is a helyére kerül.
A tornyot a földön ácsolták két részben.
Amikor a templom tetőszerkezetéhez hasonlóan a torony szintén „ruhát kapott”, megfeszültek a nagy teherbírású autódaru acélkötelei, és a húsvét utáni héten az is helyére került. Ezt ugyanazon nap, vagyis 1998. április 15-én a torony csúcsa követte, amelyet azóta is a reformátusok egyik jelképe, az ún. csillag-jel díszít. Ezen eseményről a következő hónapban az ÚjSzó is beszámolt, miszerint „Dunaszerdahelyen szaporodnak a tornyok. A városháza nemrég elkészült tornyán kívül újabb is látható: az épülő református templomtornyot is magában foglaló tetőszerkezete felkerült a helyére”, s így „A dunaszerdahelyi reformátusok a karácsonyt már a templomban szeretnék ünnepelni” – mint utólag kiderült, óhajuk odafent meghallgatásra talált. A cikk tizenkétmillió koronás beruházásról ír, amihez az állam egy fillért sem adott:
„…A gyülekezeti élet intenzívebbé válásában nagy szerepet játszik az a tény, hogy az utóbbi évtizedekben a városba sok református költözött be a környékbeli falvakból. Az 1991. évi népszámlálás 1030 reformátust mutatott ki, egyházi nyilvántartásunkban már mintegy 800 lélek szerepel, és számuk állandóan gyarapodik… 1997-ben a város képviselő-testülete egymillió koronát szavazott meg számunkra amellett, hogy az évi költségvetési keretből a korábbi években is rendszeres támogatást nyújtott. Külföldi segélyekből eddig mintegy egymillió korona folyt be. Állami támogatást viszont semmit sem kaptunk, pedig tavaly júniusban megpályáztuk a kulturális minisztériumnak a lakótelepi egyházi központok építésére kiírt pályázatát. Azt a választ kaptuk, hogy a pályázat csak a szlovák településekre vonatkozik… Van egy holland testvérgyülekezetünk is, amely vállalta a szerelési munkák finanszírozását és elvégzését. A környékbeli gyülekezetek, magánszemélyek, vállalkozók is komoly támaszt jelentenek számunkra… Tavaly karácsonykor hangosan is kimondtuk, hogy 1998 karácsonyát már a templomban szeretnénk ünnepelni. Megvan a reménységünk, és a jelek arra mutatnak, hogy vágyunk teljesülhet…” – nyilatkozta Görözdi Miklós esperes, a dunaszerdahelyi gyülekezet lelkipásztora – ÚjSzó, 1998. 05. 11.
Tudtad?
A református (vagy kálvinista) felekezet a protestantizmus egyik fő ága, amelynek teológiája Kálvin János és Ulrich Zwingli svájci reformátorok tanításaira épül. A római katolikus egyháztól való végleges különválása a 16. századi reformáció során történt meg. Szerdahelyen eléggé korán, már a 16. század első harmadában megjelent, s rövidesen olyan mértékeket öltött, hogy a környező települések lakói is tömegesen tértek át az új hitre.
A református templomok tornyain látható csillag a betlehemi csillagot jelképezi, amely a napkeleti bölcseket Jézus Krisztus jászolához vezette. Azt mutatja az embereknek, hogy a templom és Jézus Krisztus – a „Világ Világossága” – felé kell tartaniuk. A református elődök szándékosan a csillagot választották megkülönböztető jelképül a golgotai kereszt helyett, hogy ezzel is Krisztus születésére és folyamatos jelenlétére hívják fel a figyelmet. Nemcsak a kétezer évvel ezelőtti bibliai eseményre emlékeztet, hanem a hívők mindennapi életét is Isten dicsősége felé tereli.
„Mert láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt… elindultak és íme, a csillag, amelyet láttak feltűnésekor, előttük ment, amíg meg nem érkeztek, és akkor megállt a fölött a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük.” (Mt. 2, 9-10)
A Krisztus egyháza sokszínű egységéhez, gazdag mondanivalójához a legtöbb református templomunk tornyán látható jel-csillag – csillag-jel üzenetét illeszti oda a magyar reformátusság. Ez Isten dicsőségének szimbóluma, mert rámutat, hogy ekkor és itt szólalt meg a karácsonyi doxológia – keresztény himnusz, vagy rövid ének, amely Isten fölségének dicséretére szolgál: „Dicsőség, mennyben az Istennek!” A református szólam pedig sosem némulhat el:
„Egyedül Istené a dicsőség! – Soli Deo Gloria!” – ez egyben a református egyház jelmondata is.
Akinek pedig a térde csak Isten előtt hajlik meg, annak a dereka nem válik hajlongóvá. Fel tud egyenesedni, felfelé tud tekinteni még a nyomorúságok, a bajok és a hátratételek között is, tudva, hogy: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk!?” Szembe tud nézni önmagával, saját korával. Nem magának követel, és nem magának keres dicsőséget, hanem azt egyedül Istennek adja meg. Csillagos toronydíszeink – olykor a hűségre-éberségre, bűnbánatra-imádságra hívó kakas-ábrázolással kombinálva – igehirdetők, mert üzenetük van. Eszerint az ember gyenge a nehéz időkben, és félelmében megtagadhatja még a legkedvesebb elveit vagy barátait is, azonban a kakas figyelmezteti őt:
„Akkor átkozódni és esküdözni kezdett: „Nem ismerem azt az embert.” És nyomban megszólalt a kakas. Péter visszaemlékezett Jézus szavára, aki azt mondta neki: „Mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem.” (Mt. 26, 74-75)
1998. december 13-t írtunk. Az aznapi ünnepi istentiszteleten egy több évszázados dunaszerdahelyi közösség óhaja vált valóra, a helyi reformátusoké, ahová „papíron” én is tartoznék.
Úgy tartják, a református egyház mind külsőségekben, mind szokásaiban sokkal „egyszerűbb” – puritánabb –, mint a katolikus. Aki járt már ebben a templomban, tudja miről beszélek, de nyilván vannak nálam sokkal szakavatottabbak, akik mind építészetét, mind egyházi jellemzőit pontosabban le tudják írni. Egyházunk működését ugyan többé-kevésbé ismerem, olvasom a Bibliát, és esténként hálát adok, majd imádkozom, de templomi istentiszteleten utoljára talán édesapám halálakor voltam. Előtte pár nappal a temetés intézése során Virág Szilvia akkori beosztott lelkészasszony behívott a templom egyik helyiségébe. Elmondtam, mi járatban vagyok, majd távozásom előtt édesapám lelki üdvösségéért megszólaltatta a harangot.
Nem tudom, milyennek kell lennie egy harangnak, de úgy vélem, életem lemélyebb tónusú harangját hallottam akkor.
Végigfutott a hideg a hátamon, libabőrös lettem, de ugyanabban a pillanatban furcsa melegség is elöntött. Tudatosult bennem, hogy most nemcsak egy egyszerű harangszót hallok. Apám lélekharangját! Hogy hogyan lettem református, azt már az evangélikus templom kapcsán kifejtettem, amiből az is kiderül, születésemet követően ebben a templomban kereszteltek meg a református egyház szertartásai szerint. Merthogy a dunaszerdahelyi reformátusoknak évszázadokig nem volt saját templomuk, de mégcsak önálló gyülekezetük sem. A dunaszerdahelyi református közösség hosszú ideig a nemeshodosi anyaegyházhoz tartozott:
„1672-ben a szerdahelyi református prédikátort előbb sikabonyi, majd nemeshodosi filaijára űzik. Röviddel ezután válik Nemeshodos anyaegyházzá, a „helvetica confession lévők” 1689-es császári és királyi oltalomlevele által, mely megengedte, hogy itt gyakorolhassák hitüket, s „melynek az erejével, helységükbe Prédikátort tarthattak”. 1729-ben Hodos több helység anyaegyháza lett, ám 1732-ben betiltották számukra a vallásgyakorlást egészen 1783-ig. Csak ezután, 1786-ban készült el „téglából való” templomuk, amelynek először a tornyát építették meg 1799-ben…” – Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet.
„Hodosban nagy hagyománya van a reformációnak. A XIX. században a szerdahelyi kálvinisták a hodosi templomba jártak istentiszteletre, és hosszú ideig ez volt az egyetlen hely, ahol vallásukat gyakorolhatták. A környező falvakban lakó református vallású keresztyének már a reformáció második századában a dunaszerdahelyi anyaegyház híveiként gyakorolták hitüket. Az egykori feljegyzések szerint 16 község népe járt Szerdahelyre templomba, hogy zsoltárt énekeljen és ékes magyar nyelven dicsérje az Istent. Ide jártak akkor a hodosiak is. Amikor az ellenreformáció nagy erővel megindult, elvették a szerdahelyiek templomát, 1680 körül elűzték a református lelkipásztort és a második templomot is „szertehányták…” Nagy Attila, városunk krónikása és helytörténesze kutatásaiból kiderül:
„Dunaszerdahelyen nem ez az első református templom. A történész korabeli dokumentumokra hivatkozva arra mutatott rá, hogy az 1650-es évben a város területén, a jelenlegi városi művelődési központ előtti téren már állt egy istentiszteleti célokat szolgáló kisebb építmény, amely egyben lelkészlak és iskola is volt. Sorsáról annyit tudni, hogy később, 1668-ban maguk a reformátusok bontották el…” – reformata.sk, 2014. 02. 19.
Köztudott továbbá az is, hogy a reformáció idején a szerdahelyi reformátusok 1631-től néhány évtized erejéig városunk róm. katolikus templomát, vagyis a Nagyboldogasszony oltalma alatt álló Szent György templomot is használták.
Ezt követően a kegyúr visszavette azt a katolikusok számára, azonban megengedte a reformátusoknak, hogy saját költségen kisebb templomot építsenek, amely annak 1668-as lebontásáig állt – a Nagy Attila által már említett templomban „székek és harangok voltak”. 1672-ben a református prédikátort előbb Sikabonyba űzték, majd: „a csendesebb, a forgalomtól távol eső Hodosban húzódott meg. Innen pásztorolta a nyáját, amíg lehetett. Hodos 1683-ban anyaegyház lett. Ekkor már fordított volt a helyzet, mert dunaszerdahelyiek jöttek Hodosba Istent dicsérni…” – A Hodos a mi falunk – A hodosi önkormányzat havilapja, 2016 szeptemberi száma alapján. Az egykori szerdahelyi anyaegyházból leányegyház lett, Hodos fíliája. Ez az állapot egészen a múlt századig fennállt, miközben a (duna)szerdahelyi közösség számára saját templom híján több szempontból is egyre kényelmetlenebbé vált a helyzet.
1940. szeptember 8-tól aztán a dunaszerdahelyi evangélikus egyházközösség engedélyezte, hogy református testvéreik a templomukban rendszeresen megtarthassák istentiszteleteiket, akik ezért jogdíjként, önkéntesen, évi 106 pengőt ajánlottak fel.
Csilizradványi származású édesapámék 1965-ben, az árvíz után költöztek be Dunaszerdahelyre. Köztudott, hogy Csilizradvány, s általánosságban a Csilizköz a mai napig református többségű. Nagyapám szülőfalujában presbiter volt. A presbiter egyházi tisztségviselő, a vallási közösség (presbitérium) választott világi képviselője a protestáns (református, evangélikus) és unitárius egyházakban. Nagyapám a család Dunaszerdahelyre költözése utáni esztendőben a református gyülekezet aktív tagja lett – vagyis bizonyítható gyökerek is kötnek a helyi református közösséghez. A legkedvesebb történetem a papától viszont még a csilizradványi éveiből származik, amikor elbeszélései szerint már az első bécsi döntést megelőzően egy társával kiakasztották a magyar zászlót a templom tornyára.
A róm. katolikus templomokkal szemben mégcsak nem is a református templom termeinek puritánsága, ami bennem emberközelibbé teszi vallásunk, hanem ez a momentum.
A katolikus templomok tornyára ugyanis „békeidőben” sem volt szokás zászlót aggatni, nemhogy tilalom alatt. Ez annak is betudható, hogy a református közösségek gyakorlatilag mind a mai napig nemzetiségi alapon szerveződnek. „Napokig keresték a csendőrök az elkövetőket, de persze senki sem árult el minket! – mesélte a papa. „Akkor még nem szabadott, amit a magyar idők kezdetekor ünnepség keretében tehettünk meg! – folytatta mondatát. 2021 novemberében, városunk református egyházközsége megalakulásának 80. évfordulóján gyülekezeti alkalom volt a református templomban. Az eseményen bemutatták:
Vajda Barnabás: A Dunaszerdahelyi Református Egyházközség presbiteri jegyzőkönyvei 1941-1990 című könyvét.
A szerző és Görözdi Zsolt dunaszerdahelyi lelkipásztor beszélgetőtársa Buza Zsolt pozsonyi lelkipásztor volt. A könyvben nagyapám, id. Bögi Géza neve is több helyütt szerepel, mint az egyházközösség 1966. julius 24-én megválasztott presbitere. 1992-ben, hetvenegy éves korában adta vissza lelkét az Úrnak. Tőle hallottam először, többek között a zászló-sztori kapcsán is a híres jelmondatot: „Egyedül Istené a dicsőség!” Megemlékező istentiszteletére akkoriban csak az evangélikus templomban kerülhetett sor.
Az új, református templom alapkőletételére még két évet várni kellett.
Ennek rövid történetét „A mustármagnyi hit eredménye – Tizenöt évvel ezelőtt szentelték fel a dunaszerdahelyi református templomot” c. írásból tudhatjuk meg, amely 2014 februárjában jelent meg a reformata.sk weboldalán:
„A kilencvenes évek elején fogalmazódott meg a pozsonyi egyházmegye akkori esperesében, néhai Görözdi Miklósban az a gondolat, hogy Dunaszerdahelyen református templom épüljön az ottani közösség számára. Ezzel a céllal is váltotta fel a csilizpatasi szolgálati helyét, hogy a Csallóköz központjába kerülve lelkipásztorként az akkoriban számbelileg már jelentősen megerősödött közösség vezetésével hozzájáruljon a gyülekezet által is régen dédelgetett terv megvalósításához. A közös igyekezetnek köszönhetően, beleértve a város önkormányzatának hathatós támogatását, 1993-ban elkezdődött a templom építése, az alapkőletételre 1994-ben került sor. Kezdetben alig 10 ezer eurónyi összeg állt az egyházközség rendelkezésére. Ennek ellenére, Istenben való reménységgel fogtak hozzá a merész terv megvalósításához. Öt évvel később, 1998. december 13-án felszentelték a dunaszerdahelyi reformátusok új istentiszteleti helyéül szolgáló Nagy Béla tervezte templomot. A több mint 500 ezer eurós költséggel megépült templom – kibővítve gyülekezeti helyiségekkel és lelkészlakásokkal – az eltelt időszak alatt hozzájárult a helyi közösség növekedéséhez és lelkiekben való megerősítéséhez is…” – reformata.sk, 2014. 02. 19.
A templom építésének ötlete azonban egyáltalán nem számított újkeletű dolognak, és elsőként az 1941-ben önállóvá vált dunaszerdahelyi református gyülekezethez volt köthető.
A múlt század negyvenes éveiben az önállósodás útjára lépett, s akkoriban több mint hatszáz lelket számláló, megerősödött helyi református közösség elhatározta, hogy templomot épít. Az önálló református gyülekezet első megválasztott lelkipásztora Pöőr József lett, akit 1942. október 11-én iktattak be tisztségébe. Ugyanitt az első gondnok Nagy József MÁV-tisztviselő volt. A református egyházban a gondnok (vagy magasabb egyházkormányzati szinteken a főgondnok) a legmagasabb rangú világi (nem lelkészi) tisztségviselő, aki a lelkipásztorral (vagy elnök-lelkésszel) együtt, egyenrangú társként vezeti az adott egyházi testületet.
Ez a paritás (egyenlő arányú lelkészi és világi vezetés) a református egyházszervezet és a presbiteriális elv egyik legfontosabb alapköve.
Pöőr József lelkipásztor töretlen akarattal és hittel munkálkodott azon, hogy a gyülekezet lélekben és anyagiakban is megerősödjön. A következő időszakban közadakozásból nagyon sok pénzt gyűjtöttek össze – az erre a célra felhasznált persely „TEMPLOMOT ÉPÍTÜNK” felirattal még az 1998-ban átadott templom kapcsán is jó szolgálatot tett. Voltak olyanok is, akik a gyülekezetre hagyományozták a családi házukat, hogy annak árával segítsék a templomépítést. Ilyen volt pl. Farkas Zsigmondné Varga Jolán, aki a 15 ezer pengő értékű, Kulacs utcai hazát hagyta az egyházközösségre. A templomépítés céljára 3500 pengőért 1943-ban megvásárolt telket azonban a 2. világháború után mint egyházi vagyont államosították, amit idővel beépítettek, így annak kárpótlására később nem tarthattak igényt. A templomépítésre összegyűlt pénz pedig az évek során elértéktelenedett, így élve a helyi evangélikus közösség felajánlásával, egészen a kilencvenes évekig a Fő utcai „zöld” templomban tartották istentiszteleteiket. Ezen felül a már említett Kulacs utcai ház mint lelkészlakás egyéb egyházi és adminisztratív célokat is szolgált.
A 2. világháború nem, de az utána következő időszak meghatározóan érintette a református egyházat.
A dr. Zsigmond Tibor-féle Édes otthon, Dunaszerdahelyi olvasókönyv szerint pl. az önálló egyházközösség lelkipásztorának, Pöőr Józsefnek nemcsak Dunaszerdahelyt, hanem az időközben visszaállított Csehszlovákiát is el kellett hagynia 1945 szeptemberében, ahová többé nem térhetett vissza. Csupán annyi volt a bűne, hogy az anyaországból, Kaposvárról költözött be 1938-1945 között az ismét Csehszlovák Köztársaság területévé lett Felvidékre.
A beszolgáló lelkészek nevei 1945 és 1991 között:
Vágó Ede, aki Hodosban, Tóth Zsolt Madban, Vízváry László ugyancsak Madban, Ábrahám Kornél Alistálban, Csukás Zsigmond Somorján, Kis Csályi Ferencné Hodosban, id. Görözdi Miklós pedig Patason lakott közben. Görözdi Miklóst a presbitérium meghívása után a közgyűlés 1991 novemberében megválasztotta (második) lelkipásztorának. Görözdi esperes úr 1993-ban költözött városunkba, aki az akkori polgármesterrel, Öllös Árpáddal – egyben a gyülekezet presbiterével – közösen szorgalmazták, hogy kárpótlasul a szerdahelyi reformátusok elkobzott vagyona helyett Dunaszerdahely városa kijelöljön egy 35 áras telket templomépítés céljából. Ez még abban az évben megtörtént.
„A hatvanas években merült fel újból a templomépítés terve, de az állami vezetés inkább 1968-ban a dióspatonyiaknak adta meg ezt a jogot, félve annak majd későbbi kisugárzására a város lakosságára nézve. A rendszerváltást követően vetődött fel el ismét a templomépítés gondolata. Az igyekezetüket a város akkori önkormányzata is támogatta. Jelképes összegért telket kaptak a város egyik romos és elhagyatott területén, de később anyagilag is hozzájárultak a költségekhez – elevenítette fel a gyülekezet templomépítéssel kapcsolatos kudarcokat és reménységet is Görözdi Zsolt lelkipásztor.
Akkoriban Pázmány Péter volt a város polgármestere – aki jelenleg is presbiter –, a gyülekezet múltját bemutató kiállítás megnyitóján azt mondta: a város vezetése felismerte, hogy meg kell nyitni az utat az egyházak helyi közösségei felé, akik más szellemiséget hozhatnak a város életébe. Ennek felismeréseként a város önkormányzata mintegy 35 ezer euróval támogatta a terv kivitelezését. A költségek fedezéséhez hozzájárultak a hívek adományai, a hollandiai huizeni testvérgyülekezet tagjainak pénzbeli segítsége és kétkezi munkája is, valamint más egyházközségek támogatása is…” – reformata.sk, 2014. 02. 19.
A református gyülekezet a 2019-es esztendőt szintén kiemelt eseményként élte meg. Ebben az évben ünnepelték ugyanis a templom felszentelésének 20. évfordulóját.
„A jövő miatt nem aggódunk, Atyánk gondoskodik rólunk” címmel volt olvasható ebből az alkalomból a Ma7 online és nyomtatott felületein egy írás, amelyből én is tallóztam:
„…Az új templomot húsz éve, 1998 decemberében szentelték fel. Az építkezés kezdetekor mintegy harminc ember segítségével számoltak, de hamar kiderült, hogy sokkal több református van itt, akik folyamatosan bekapcsolódtak a munkába. Azáltal, hogy a gyülekezetnek temploma lett, és nem is csak temploma, hanem gyülekezeti centruma, amelyben egyebek mellett konferenciatermek, konyha, irodák, vendégszobák, lelkészlakás is helyet kapott, a gyülekezet otthonra talált, és napjainkban egyre többen találják meg ezt a helyet. A nyilvántartott csaknem kétezer reformátusból ötszázan aktívan bekapcsolódnak a gyülekezeti életbe, és a nem ünnepes vasárnapokon is mintegy 120 ember gyűlik össze az istentiszteleteken.
Görözdi Zsolt elmondta, hogy a gyülekezet lelki építésének víziója nemcsak az istentiszteletekre terjed ki. Hétközben három korosztálynak tartanak külön bibliaórákat, fiataloknak, középkorúaknak és időseknek. A kicsi gyermekeket már hároméves kortól megszólítják a szüleikkel együtt, amikor adventben és húsvét előtt játszóházakat, közös ünnepvárókat tartanak. A dunaszerdahelyi magyar iskolákban 27 csoportban tartanak hittant. 18 éve rendszeresen szerveznek nyári gyermektáborokat, a legutóbbin 95 gyermek vett részt. A felnőttek részére rendszeresek az evangelizációk, de világi témájú előadásoknak is helyet ad a központ. Sok olyan koncert is megvalósul itt, amely beleillik a templom világába.
Jelenleg három lelkész szolgál a gyülekezetben. Görözdi Zsolt mellett két beosztott lelkész, Virág Szilvia és Takács Klaudia látják el a feladatokat. Nemcsak a templomban, de kéthetente az idősek otthonában és a kórházban is tartanak istentiszteletet. A szeretetszolgálatból a laikusok is aktívan kiveszik a részüket. Segítenek a rendezvényeken, a gyermektáborokban és rendszeresen látogatják a betegeket a kórházakban és az idősek otthonában. A szeretetszolgálat és a rászorulók támogatása nemcsak karácsony táján, de az egész évben jellemző a gyülekezetre…” – Ma7, 2019. 01. 06.
A templom építésének tervrajza tehát Nagy Béla budapesti, egyébként református felekezetű építészmérnök és munkatársai – Walhier Gábor, Berzétei László és Márkusné Láng Éva – nevéhez fűződik.
A 35 áras telken tulajdonképpen egy komplexum épült, amelyhez végül a legnagyobb anyagi segítséget a hollandiai Huizen városának református gyülekezete adta. A huizeniek az építkezésben fizikailag is segédkeztek, miközben a két közösség testvérgyülekezet lett! A templomhoz tartozik egy nagyobb és egy kisebb gyülekezeti terem, teakonyha, mellékhelyiségek és egy fűthető „cinterem”. A lelkipásztor részére ötszobás lakás épült. Ez utóbbi csak a templom elkészülte után valósulhatott meg. A lelkészlakás tetején kapott helyet a reformátusok második leggyakrabban használt jelképe, a kakas. A dunaszerdahelyi református gyülekezet lelkipásztora napjainkban Görözdi Zsolt, segédlelkésznője Gríger Krisztina, míg gondnoka Egyházi István Csaba.
Egy további jelkép a református templomunk előtt, a Kondé püspök utca túloldalán áll.
Ez nem más, mint a fiókáit saját húsával és vérével tápláló pelikán szobra, amely egyben a reformáció egyik jelképe is. A szobornak – amelyet 2000-ben állíttatott a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház – a hivatalos küldetése mellett az én olvasatomban komoly mondanivalója van. Merthogy a pelikán önnön húsával és vérével táplálja a fiókáit. Jelentése, hogy gyermekeink mindenkor a legfontosabbak nekünk és felelősséggel tartozunk értük. Etetjük, ruháztatjuk, iskoláztatjuk őket, bőségben, de olykor szegénységben is. Végül mikor már semmi másunk nem maradt, „saját húsunkkal és vérünkkel tápláljuk” őket. Ez a szobor az áldozatkészséget, az isteni szeretetet fejezi ki. Szülőként talán a legkedvesebb dunaszerdahelyi alkotásom.
A dunaszerdahelyi reformátusok életét egy isteni megbízatás kísérte az elmúlt években, mégpedig a Hajnalcsillag református óvoda felépítése a Gyurcsó István utcában.
Idén szeptemberben már a negyedik oktatási-nevelési évet kezdte el a Dunaszerdahelyi Református Egyházközség 2023-ban átadott hatvan férőhelyes, három csoportszobás óvodája. „Az első évben még csak egy osztályt sikerült megtölteni, tavaly szeptembertől azonban már teljes létszámmal működik, köszönhető ez nemcsak az új és szép külsejű épületnek, hanem elsősorban a színvonalas oktatói-nevelői munkának. A Kárpát-medencei Óvodafejlesztési Program keretében megvalósult zöldmezős beruházás 400 millió forintot tett ki…” – a reformata.sk, 2025. november 10-én megjelent „Ez egy isteni megbízatás – Látogatóban a Hajnalcsillag református óvodában” c. írása alapján.
A Klikk Out magazin Szerda-Helytörténelem c. epizódjai során egyetlen cél vezérel: hitelesen és tárgyilagosan bemutatni az egyes helyszíneket, „belecsempészve” írásaimba saját emlékeimet, valamint szüleim, nagyszüleim által elmesélt történeteit.
Akik sajnos szintén már csak bennem élnek tovább! Amikor a dunaszerdahelyi református templom anyagát összerakva a tartalmi rész végéhez közeledtem, erős motiváció kerített hatalmába. Nem azért, mert muszáj vagy elvárt lenne, és végképp nem kötelességből, hanem csakis a hitelesség, s nyilván a saját lelki békém miatt – gondoltam. Így aztán kilenc év elteltével múlt vasárnap istentiszteleten vettem részt. Kissé megilletődve léptem a templomba, de az ismerősök azonnal eligazítottak. És eztán jött, amire nem számítottam! Görözdi Zsolt, a gyülekezet lelkipásztora igehirdetése során mintha csak életem viharait foglalta volna össze. Valójában ekkor értettem meg késztetésem hívó szavát. Olyan érzés fogott el, amit kerékpártúráim során is megtapasztalok: ahol cél van, oda út is vezet! Olykor rögös, de vezet. Mert: „Ami lehetetlen az embernek, az Istennek lehetséges” (Lk.18:27).
Áldást, békességet az Olvasónak!
ELŐZŐ RÉSZEK:
Dunaszerdahelyi cégtörténetek | Előszó
Szerda-Helytörténelem 1. | A cukorgyár
Szerda-Helytörténelem 2. | A (gőz)malom
Szerda-Helytörténelem 3. | A Slovlik
Szerda-Helytörténelem 4. | A Nyugat-szlovákiai Baromfifeldolgozó Vállat
Szerda-Helytörténelem 5. – A lengyár
Szerda-Helytörténelem 6. – Mezőgazdasági terményfelvásárló és ellátó vállalatok
Szerda-Helytörténelem 7. – A Prefa
Szerda-Helytörténelem 8. – A Dukla EFSz
Szerda-Helytörténelem 9. – A Közszolgáltatási Vállalat
Szerda-Helytörténelem 10. – A Jednota FSz
Szerda-Helytörténelem 11. – A Magasépítő Vállalat
Szerda-Helytörténelem 12. – Az Agrostav
Szerda-Helytörténelem 13. – A Járási Építőipari Vállalat
Szerda-Helytörténelem 14. – Az Ister
Szerda-Helytörténelem 15. – Vízművek, energetikai művek, gázművek
Szerda-Helytörténelem 16. – Az Úsvit
Szerda-Helytörténelem 17. – A Tesla
Szerda-Helytörtnelem 18. – Az Agrofrigor
Szerda-Helytörténelem 19. – A Mäsospol
Szerda-Helytörténelem 20. – A Nehézgépgyár
Szerda-Helytörténelem 21. – A Zdroj
Szerda-Helytörténelem 22. – A Mezőgazdasági Építővállalat
Szerda-Helytörténelem 23. – A kenyérgyár
Szerda-Helytörténelem 24. – Az Agrokémiai Vállalat
Szerda-Helytörténelem 25. – Az Obal
Szerda-Helytörténelem 26. – A Kék Duna áruház
Szerda-Helytörténelem 27. – A húskombinát
Szerda-Helytörténelem 28. – A cérnagyár
Szerda-Helytörténelem 29. – Az Üzemi Klub
Szerda-Helytörténelem 30. – A bősi vízi erőmű iparvágánya
Szerda-Helytörténelem 31. – A Városi Művelődési Központ
Szerda-Helytörténelem 32. – A vasútállomás
Szerda-Helytörténelem 33. – A kórház
Szerda-Helytörténelem 34. – A közlekedési park
Szerda-Helytörténelem 35. – A Vermes-villa
Szerda-Helytörténelem 36.– A Sárga kastély
Szerda-Helytörténelem 37. – Az evangélikus templom
Szerda-Helytörténelem 38. – A termálfürdő
Szerda-Helytörténelem 39. – A városháza