Reklám
Borítókép: Nagy Attila gyűjteménye, a MI által megszínesítve. Képek és videó: Soós Bertalan. Archív képek külön jelölve.
…aznap, amikor édesapánkat temettük, Kowalsky Új templom épül című dalát hallgattam, melynek a kőből épült templomokhoz egyébként semmi köze. Isten háza ezesetben csupán költői kép, hiszen Kowalsky új temploma „nem aranyból, nem földből, nem pénzért, nem kőből” épül, hanem „valahol a szívemben”. Részemről egyfajta könyörgés volt, visszahozni, ami megváltozhatatlan, felépíteni valami újat, pótolva a veszteséget, az űrt a szívemben, melyet apám elvesztésével éreztem. Bíztam benne, hogy könyörgésem odafent meghallgattatik, s végül úgy is lett. De mindössze néhány évig tartott…
Így voltak vele a szerdahelyi evangélikus hívek is, akiknek egyházközössége 1821-ben alakult, majd 1823-ban mint leányegyház a somorjai egyházhoz csatlakoztak. Erről szól A Dunaszerdahelyi ag. hv. Evangélikus Egyház Emlékiratai, összegyűjtve és kiadva a templom felszentelésének 120. évfordulója alkalmából – a továbbiakban Emlékiratok c. – nem túl vaskos kiadvány első fejezete. Az emlékiratot a megjelenés esztendejében, vagyis 2003-ban kaptam kézhez, méghozzá a helyi evangélikus hitközség egyik tagjának ajánlásával. „Alapító okmányuk” fejlécében, s annak első bekezdésében az alábbiak állnak. Az idézetek korabeli írásmódján egy esetben sem változtattam!
„1823. március 6. Alázatos tudósétás. A Szerdahelyi evangelika vallásbéli községnek azon könyörgése eránt, hogy Mestert tartani nekiek kegyessen megengedtessen. Most leg közelebb el enyészett 1822-ik Esztendőbeli Sz.András hava 29-kén ezen Szabad Királyi Posony Városában tartatott köz gyűlés alkalmával mi alább is irattak az Tekentetes Karok és Rendek által a végett lévén kegyessen kiküldetettve, hogy az A Betű alatt ide csatolt Csallóközi Szerdahelyben lakozó Evangelikus községnek abbéli kérését szoros vizsgálat alá vennénk a mely szerint az Esedezők magoknak kegyessen megengedtetni kivánnyák, hogy ők Mestert tarthassanak a ki Gyermekeiket tanittaná és Ünnep Napokon imádkozna – azon okra nézve: – 1-ször Mivel a mostani mostoha idök miatt Gyermekeinket lakóhelyeken kívül nem taníttathattyák. – 2-or Elegendő számmal valának arra, hogy Mestert eltarthatnánk és elegendő számmal találtatnánk szomszéd helységbeli Evangelika vallásbéliek is akik Gyermekeiket a tanítás végett oskolába küldenék és a Mesternek fizetésében segességül volnánk. – 3-or E végre Szerdahely Mező Városában a Méltóságos Földes Uraság Törvényhatósága alatt lévő Házat is vettek légyen…” – Emlékiratok.
Hogy helytörténeti sorozatunkban városunk templomai közül elsőként a Fő utcai „zöld” templomot választottam, természetesen nem a véletlen műve. Merthogy 50 okom van rá!
Csaknem napra pontosan ezen epizód megjelenésével, Isten segedelmével kerek évfordulót ülök. Születésemet követően ebben a templomban kereszteltek meg a református egyház szertartásai szerint. Ezidőtájt a dunaszerdahelyi reformátusoknak még nem volt saját templomuk, így az evangélikusokét használták istentiszteletekre – de erről majd később. Előbb lássuk a helyet, ahol járunk, na meg anno a Széchenyi, vagyis a mai Fő utca „beszélő” köveit.
Meglehet, egy utcánk sem látott annyi változást, mint Dunaszerdahely „leghosszabb” utcája.
De mi lenne, ha a kövek valóban tudnának beszélni, s igaz történetek tömkelegét zúdítanák a járókelőkre? Mert a kövek mindent láttak, azt is, amit szeretnénk elrejteni a világ elől. Azt is, amit szégyellünk, hogy megcselekedtük. És látják az emberi sorsokat, mosolyt és bánatot egyaránt. Mi pedig csak rohanunk, miközben végigtapossuk eme őreit a múltnak. Sok időn keresztül egymásra telepedtek, de vajon mit rejthet a hely, ahol éppen állok. Valójában még mi, emberek sem ismerjük egymást rendesen, nemhogy a város köveit.
Az út másik oldalán egy idős néni bandukol, járása nehézkes, görnyedt.
Ráncos kezében táskát cipel, miközben másik karjával botjára támaszkodik. Úgy hetven-nyolcvan évesnek tippelném, vagyis nagyjából annyi idős lehet, mint a szerdahelyi evangélikus templom tornya. A köveken nem fog az idő, csak az embereken. Legalábbis nem olyan gyorsan öregednek, mint az emberek. Miután megszülettem, ebben a templomban kereszteltek meg, persze ezt csak szüleim elmondásaiból tudom. Akkor ugyanis még nem volt saját temploma a reformátusoknak, így itt, a „zöld” templomban tartották az istentiszteleteket.
A dunaszerdahelyi református templom végül csak 1998-ra épült fel posztmodern stílusban, Nagy Béla Elemér építész tervei alapján.
A dunaszerdahelyi Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyházközösség temploma abban az évben már 115 éves volt. Történt ugyanis, hogy az 1818-as keltezésű szolgabírói jelentés szerint 109 főt számláló evangélikus közösség 1823-ban elhatározta, a Somorjai Evangélikus Egyházközség filiájaként önálló gyülekezetet hoz létre.
„A magukat Luther követőinek tartó hívők alkotta kis nyáj gondozását addig leviták, tanult világi személyek végezték önzetlen, önként vállalt munkával. Istentiszteleteiket tantermekben, magánházakban, gyakran a szabad ég alatt tartották. Igaz, a somorjai evangélikus lelkészek hatékony, áldásos segítségével. 1823-ban Korodi Pál személyében lelkésze lett a gyülekezetnek, amelynek a környező falvak evangélikus hívőivel együtt 198 nyilvántartott tagja volt…” – Emlékiratok.
A templomépítést jóval korábban megelőzte egy evangélikus iskola, valamint tanítói, illetve lelkészlak berendezése, ahol istentiszteleteket is tartottak. Erre a célra már 1823-ban megvásárolták azt a Pozsonyi Királyi Várkapitányság törvényhatósága alatti telken álló Fő utcai házat – ami mellett később a templomuk is felépült. 1848-ban a gyülekezet Leinwetter György lelkészsége alatt végleg önállósult Somorjától. Majd 1857-ben Csáder Károly személyében új lelkésze lett a közösségnek, aki a későbbiekben a dunaszerdahelyi evangélikusok egyik legmeghatározóbb személyiségévé vált. Ő volt az, aki az új templom építését is elindította.
1863-ban megtörtént az evangélikus templom alapkövének letétele.
Kétéves, gondos előkészítés után elkészült egy stilizált, 24 x 12 m alapterületű neoromán stílusú teremtemplom tervrajza. A lelkes, akkor 130 helybéli és 120 környékbeli tagot számláló kis gyülekezet 1863-ban hozzá is látott a templom építéséhez. Már az építkezés kezdeti esztendejében álltak a templom falai. Engedély a templom, iskola és paplak építésére:
„Főtiszteletű Superintendens Ur. 1863 julius 1. Dunaszerdahely ág. hitv. ev. egyházközségnek templom, iskolája és papi laka felépithetésére az országában lévő mindkét felekezetű ev. egyházaktóli. önkéntes segedelem – gyűjthetést ezen Királyi Kormányszék ezennel engedélyezvén, erről főtiszt. Uraságod folyó hó 16 áról 403 sz. a. Kelt jelentése Következtében azon hozzáadással értesíttetik, hogy az ország tőrvényhatóságai és mindkét felekezetű Superintendensei e segélyzés eszközlésére, s a begyülendő öszvegeknek főtiszteletű Uraságodhoz juttatására utasitattak, e segedelmezésnek a német – szláv tartományokban lévő protestáns egyházakra is Kiterjesztésére s a Kérelmes egyháznak Ő császári és apostoli Királyi Felsége legmagasabb Kegyelméböli felsegéttésére nézve egyuttal legfelsőbb helyre felterjesztés tétetett. Kelt Budán a magy. kir. Helytartótanácstól 1863. évi Julius 1 én…” – Emlékiratok.
A templom tehát saját forrásból és gyűjtésből származó pénzeszközökből, húsz éven keresztül, nagy szakaszokban és kihagyásokkal készült el – gyakorlatilag, ahogyan az anyagiak engedték. 1876/77-ben úgy látszott, a munka teljesen le is áll, és az épület addig felhúzott része elenyészik. Az építkezés befejezését végül a Gusztáv Adolf Egylet segélye által 1883-ban sikerült megvalósítani, akkor még torony nélkül.
A templom felszentelésére 1883. szeptember 23-án, a Szentháromság ünnepét követő tizenhatodik vasárnapon került sor.
A felszentelést az akkori püspök, Geduly Lajos végezte. Az ünnepi istentiszteleten Győr, Somorja, Felsőszeli és a környező falvak küldöttei is részt vettek. Az ünnepségről több országos hírlap is beszámolt, méltatva az akkor 168 lelket számláló kis evangélikus gyülekezet sikerét. A gyülekezet krónikája az eseménnyel kapcsolatban az alábbi bejegyzést tartalmazza:
„A templom épült 1863-tól 1883-ig, tégla anyagból, cseréppel fedve. Külső és belső alakja egyszerű, de a szemnek jóleső. Építési modora a román építési modorra emlékeztet, de nem olyan tömör és nehézkes, ablakai nagyok és szélesek ívalakban. Bejárása kényelmes. Belseje észrevehetőleg két részre oszlik, az ájtatos hallgatóságnak szánt része lejjebb fekszik a templom hátsó részénél, amelyben az oltár áll. Az oltár fából készült, melyen áll egy nagy aranyozott feszület. Az oltárt három szimbolikus alak díszíti. Két térdeplő angyalka, az egyik kehellyel a másik kereszttel a kezében és az Úr mindenhatóságát jelképező szem a középen. A szószék fából készült fedelén a szentélek szimbolikus képével. A keresztelő kút márványkőből készült 1883-ban. Az egyházközségnek tornya és harangja a hívők nagy sajnálkozására – még nincsen…” – Emlékiratok.
„Fekvése éjszakkeletről délnyugotra, bejárása éjszakkeletfelé esik, arczczal a Szécsényi utczára tekint, melytöl vaskerítés által van elzárva. Körülötte az egyik oldalon a lelkész udvara, másik oldalon annak kertje terül el. Hossza 24 méter, szélessége 12 méter, magassága körülbelöl 20 méter külsőleg nézve. Épült 1863–1883-ig tégla anyagból csenéppel fedve. (…) Külső és belső alakja egyszerű, de a szemnek jóleső. Építési modora modern, a román építési modor ívalakban ra emlékeztet, de nem oly tömör nehézkes, ablakai nagyok és szélesek. Bejárása kényelmes…” Márvány keresztelőkútja 1883-ból, orgonája 1903-ból, míg neoklasszicista, Besztercebányán készült főoltára 1933-ból való. A templom szószékét Wyberál Gyula helyi építőmester adományozta a közösségnek…” – az Emlékhelyek a Felvidéken bejegyzése alapján.
Az 1887-ig szolgáló Csáder Károly lelkészt Marczy István követte, aki 38 éven át szolgálta neves elődjéhez méltóan gyülekezetét. Az ő hivatali idejében, 1898/99-ben épült fel az új lelkészlak, amelynek egyik szobája „hivatalnak alkalmaztatik”, de itt őrizték az egyházi irattárat, pecsétjeiket, úrvacsorai edényeiket is. Ugyancsak Marczy idején gazdagodott a gyülekezet a ma is működő, neogótikus stílusban épített, a templom akusztikai sajátosságaihoz alakított 5 változatos, pedálos orgonával, amely Schönhofer Antal pozsonyi orgonakészítő mester műve. Ára 1480 korona volt, és 1900. augusztus 19-én szentelték fel. Az első dallam, amellyel az orgona megkezdte egyházi szolgálatát, az:
„Erős vár a mi Istenünk!” – kezdetű éneket kísérte.
Talán a leghosszabb ideig, 1925-től 1963-ig Stadtrucker Gyula volt lelkésze a gyülekezetnek. Áldásos, gyümölcsöző szolgálatot végzett a dunaszerdahelyi ev. egyházban, s egyben városunk közösségi életében is. 1933-ban a régi, fából készült oltár helyébe felépíttette a ma is meglevő neoklasszicista stílusú oltárt. Az ő kezdeményezésére épült fel a templom tornya is, amely kissé meghaladja a főhomlokzat síkját. Tévhit ugyanakkor, hogy a templomnak annak idején „nem lehetett” tornya. 1883-ban épp csak nem volt rá anyagi fedezet.
„Régi vágyuk teljesült 1939. ápr. 30-án a dunaszerdahelyi evangélikusoknak, mikor ezen a szép, tavaszi napon felavathatták új toronyukat és harangjaikat. Évtizedeken állt templomuk torony nélkül, mert annak idején, amikor a templom épült, az egyházközösség olyan nehéz anyagi viszonyok között volt, hogy ezen, Isten dicsősségére emelt művét, teljesen be nem fejezhette…” – Emlékiratok.
A templom tornyának alapkövét 1938. június 5-én tették le, ünnepélyes felavatására 1939. április 30-án került sor.
Ekkor szólaltak meg először a templomtorony felszentelt új harangjai is, istentiszteletre szólítva a boldog és büszke híveket. A Kosztra család ajándékát a 233 kg súlyú kisharangot hadicélokra elkobozták. A templom tornyát Wyberál Gyula dunaszerdahelyi építész tervezte és építette 60 500 cseh koronáért, vagyis kb. 8600 pengőért. A torony magassága a föld színétől 34 méter. Építése az első bécsi döntés évében történt, amikor a Felvidék déli része visszatért az anyaország kebelébe.
Nemcsak az újonnan elkészült evangélikus templom tornyán, hanem újfent az egész városban magyar zászlók loboghattak!
Ezidőtájt jelent meg Dunaszerdahely hazatért címmel az alábbi írás a Harangszó c. evangélikus folyóiratban. A Harangszó Országos Evangélikus Néplap folyóiratot Kapi Béla alapította 1910-ben. Laptulajdonos a Dunántúli Luther-Szövetség volt. Megjelent 1910-től 1945-ig minden héten, vasárnap. A cikk nem csupán az evangélikus iskola viszontagságait tárgyalja, de egyben pontos képet ad a városban uralkodó akkori állapotokról is:
„Nem volt háború és mégis 1938. november 6-án reggel, amikor az utolsó cseh katona is örökre elhagyta Dunaszerdahelyt, olyan képet nyújtott a dunaszerdahelyi evangélikus elemi iskola, mintha tatárok jártak volna ott. Iskolánkat, mindjárt a mozgósítás után, szeptember végén, lefoglalta a cseh katonaság. Hiába tiltakoztunk, hogy egytantermű iskolánkra szükségünk van, mert különben szünetelni fog osztatlan iskolánkban a tanítás, az iskolát át kellett adni. De szerencsénk volt. Cseh katonaruhába öltözött magyar fiúk, alsó- és felsőszelii evangélikus legények költöztek be iskolánkba. Voltak köztük szudéta-németek is, kiknek szívük a cseh katonaruha alatt nem a csehszlovák Republikáért vert… Úgyhogy, amikor 1938 október 3-án megjelentek az első magyar zászlók a dunaszerdahelyi házakon s minden magyar nemzetiszínű kokárdát viselt, az itt állomásozó katonaság nagy részének arcán nehezen titkolható öröm jelent meg. Másnap aztán, október 4-én, amikor magyar zászlók alatt nagy felvonulás volt, a csehruhába öltözött katonaság (magyar és német fiúk), a cseh csendőrséggel egyetemben utat nyitott a magyar szabadság mellett tüntetőknek. A hatóság; járási főnök, jegyző, cseh hivatalnokok tehetetlenül nézték a nép akaratának ezt a csodálatos megnyilatkozását. És nemcsak a nép, hanem a katonaság ajkán is felcsendült az addig üldözött nemzeti imádság: „Isten áldd meg a magyart!”… Nemcsak a nép, hanem a katonaság is éltette Horthyt, Mussolinit, Hitlert, a magyar kormányt, a magyar szabadságot. Akkor láttam, hogy milyen hatalmas ereje van a léleknek!..
Két nap múlva aztán felváltották a katonaságot s lekerültek a magyar zászlók, hogy csak egy hónap múlva kerüljenek fel végérvényesen… Iskolánkba cseh katonák jöttek. Kitűzték a cseh zászlót s iskolánkat úgy tekinteték, mint egy meghódított területet. Minél jobban múltak a napok, melyek nekünk hosszabbaknak tűntek fel, mint az elmúlt húsz esztendő, a csehszlovák katonák gyűlölete annál nagyobb lett. A tanterembe katonán kívül másnak nem volt szabad belépnie, pedig sejtettük, hogy ott sok minden nincs úgy, ahogy annak lennie kellene. Az esténként kihallatszó fejszecsapások sejtetni engedték, hogy megint egy pad, vagy egy szék, vagy egy képráma esett a cseh katonák dühének áldozatul. Az utolsó nap, nov. 5-én. szombaton, reggeltől késő estig olyan lövöldözést vittek véghez a tanteremben, hogy azzal egy ellenséges hadsereget lehetett volna feltartóztatni. Mikor a lövöldözés megszűnt, hatalmas szögekkel belülről beszögezték az ajtót és az ablakon át kiugrottak az utcára. Így vettek búcsút iskolánktól… November 6-án, vasárnap, végre megérkeztek felszabadító csapataink! Leírhatatlan örömmel fogadtuk őket…”
„Szívesen adtunk nekik helyet iskolánkban, melynek a csehek által beszögezett ajtaját csak nagy nehezen tudtuk felfeszíteni. Borzalmas kép tárult szemünk elé! Iskolánkban minden össze-vissza volt törve-zúzva… Az ajtók rézkilincseit, sőt még az ajtózárakat is ellopták a csehek. Ellopták a villanyórát, a villanylámpákat, a függönyöket, a faliképeket széttépték, Luther s Melanchton képét szitává lőtték, a tanszereket a szekrényből kidobálták s összetörték, az iskolás gyermekek könyvtárának legnagyobb részét összetépték… Mondom, olyan volt a tanterem, mint egy harctér!… S ha már nem merték felvenni a harcot az élőkkel, legalább a holtak képei ellen harcoltak s Lutherünk s Melanchtonunk képét „agyonlőtték”. De csak a képüket! A szellemüket nem! Az a szívünkben él és hisszük, nemcsak a miénkben, hanem soksok testvérünk szívében s ez a lutheri szellem segítségünkre lesz, hogy kifosztott iskolánkat újból felszerelhessük!…
Tegnap Somorján voltam. Felkerestem az ott nyugalomban élő Marczy István evangélikus esperes-lelkészt, aki 38 éven át, 1887-tól 1925-ig, volt a dunaszerdahelyi egyház lelkipásztora. Amikor 1887-ben Dunaszerdahelyre jött, nemcsak a lelkészi állást kellett betöltenie, hanem ő volt az iskola tanítója is mindaddig, amíg a dunaszerdahelyi elemi népiskolánál az állam a tanítói állást meg nem szervezte. Marczy István azonban azután is szeretettel őrködött iskolája felett, mely annyira a szívéhez nőtt. Amikor 1919-ben a csehek megszállták Dunaszerdahelyt, Marczy István nagy gonddal elrejtette mindazokat a tárgyakat, amelyek az új uralomnak szemet szúrtak volna s amelyek az elpusztítás veszélyének voltak kitéve, így elrejtette a címeres magyar zászlót, a himnusz falitábláját, mely az iskolában függött s a magyar címert. Ez utóbbit, amikor nyugalomba vonult s 1925-ben Dunaszerdahelyről Somorjára költözött, magával vitte s ott őrizte mind a mai napig.
Most átadta nekem, hogy vigyem el a cseh katonák által kifosztott iskolánkba. Megköszöntem neki! Ma, a húsz éven át rejtegetett magyar címert, kifüggesztettük iskolánkban… A fehérre meszelt iskolánk falát most csak két kép díszíti: a magyar címer és a magyar himnusz. A többit elpusztították a csehek kivonulásuk előtt. Úgy érzem azonban, hogy a megmaradt két kép bőven kárpótol a többiért! Hiszen mindkettő, minél tovább nézem, beszédes élőképpé válik. A megmentett magyar címeren a két angyal, mintha csak azt mondaná: „Nézzétek magyarok! Amint mi védjük a magyar koronát, a hármas halmot, a négy folyamot, úgy védi a magyar nemzetet a jóságos Isten, akihez a magyar nép ajkáról száll a megmentett falitáblán feltüntetett imádság: Isten áldd meg a magyart! Stadtrucker Gyula lelkész” – Harangszó, 1938. 12. 25.
1939 májusában a dunaszerdahelyi evangélikus egyházközösség, s annak templomának történetét írja le a Harangszó c. folyóirat, ismételten „Dunaszerdahely hazatért” címmel. A cikkhez egy kép is tartozik, melyen az immár újonnan felépült templomtorony ablakában nemzeti színű zászló leng.
„1939. április 30-án örömnap derült egyházközségünkre, amikor Isten kegyelméből megértük azt, hogy új tornyunkat és harangjainkat D. Kovács Sándor, a dunáninneni egyházkerület püspöke felavatta. Ebből az alkalomból szeretném a Harangszó kedves Olvasóival a hazatért dunaszerdahelyi evangélikus egyház történetét megismertetni. 1821-ben a Dunaszerdahelyen élő néhány evangélikus család lelkében az az óhaj támadt, hogy leányegyházat alakítanak. 1823-ban tényleg meg is valósult a merész terv, – hiszen csak tizenkét családról volt szó – s a lelkes dunaszerdahelyi evangélikusok, mint leány-egyház a somorjai egyházhoz csatlakoztak. Három ember lehetővé tette, hogy a leányegyház rövidesen egy kis házat vásárolt s azt imaházzá alakíttatta át. Ebben a házban volt az evangélikus elemi iskola, melynek később a híres Vámbéry Ármin is növendéke volt. Ugyancsak ebben a házban volt a levita-tanító lakása is. Sajnos, az imaház alig hogy elkészült, néhány hónap múlva leégett. De a hívek nem csüggedtek el!
Újból felépítették a kis imaházat s évről-évre egyre jobban erősödtek. 1848-ban már önálló egyház lesz a kis gyülekezet s a templomépítés gondolatával kezd foglalkozni. A község egy külutcát jelöl ki, ahová az evangélikusok a templomukat építhetik s ma ez Dunaszerdahely főutcája! 1863-ban a dunaszerdahelyi evangélikusok hozzáláttak a templomépítéshez, de az aránylag nagyméretű templom túlhaladja anyagi erejüket s azt csak 20 év múlva, vagyis 1883-ban tudják befejezni! A templom hossza 24 méter, szélessége 12 méter, magassága (kívülről mérve) körülbelül 20 méter.
A templom belső berendezésére csak fokozatosan került sor. így az orgonát csak 1900-ban állították fel. 1887-ben Marczy István lett a gyülekezet lelkésze, aki itt 1925-ig működött. Alatta épült 1897-ben a lelkészlak, majd később az iskola és 1913-ban a tanítólak. A gyülekezet 1918-ig színmagyar gyülekezet volt. A világháború után egyre több szlovák hivatalnok jött Dunaszerdahelyre, majd a földreform következtében számos kolónia létesült a járás területén, úgyhogy a hívek száma 100%-al megnövekedett, elérve a 650 lélekszámot. Az egyházközség külön szabályrendeletben rendezte a magyar és szlovák hívek egymáshoz való viszonyát, jogait és kötelességeit az egyházzal szemben. Az egyházi viszonyoknak ez a precíz rendezése lehetővé tette, hogy a dunaszerdahelyi evangélikus gyülekezetben 20 éven át a magyar és szlovák hívek között a legteljesebb összhang uralkodott s a nemzetiségi kérdés az evangéliumi alapon megoldást nyert…”
„Az évről-évre egyre erősbödő egyházközség 1933-ban renováltatta a templomot, új márvány oltárt építtetett s 1938-ban hozzáfogott a toronyépítéshez. A torony 1938. október 1-re el is készült, de a megrendelt harangok, nemzeti felszabadulásunk következtében Nagyszombatban maradtak. Sok utánjárással csak most sikerült a harangokat Nagyszombatból hazahozatnunk. A toronyóra azonban, melyet szintén még 1938. június havában rendeltünk meg, a Sudeta-területen várja további sorsát. A tornyot Wyberál Gyula, dunaszerdahelyi építész tervezte és építette 60.500 cseh koronáért, körülbelül 8.600 pengőért. A torony magassága a földszínétől 34 méter. Megjegyzem, hogy a torony alapjai már a templom építéskor le voltak rakva, úgyhogy most csupán néhány métert kellett építeni.
A három harang közül a legnagyobb 558 kg súlyú „G“ hangú, a presbitérium ajándéka. A harang felirata: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek!” „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” A középső harang 378 kg súlyú „A” hangú. A harang felirata: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan!” – „Vigyázzatok és imádkozzatok!“ A hívek adományából szereztetett. A kis harang 233 kg súlyú „C” hangú. Felirata: „Ezt a harangot a dunaszerdahelyi ág. h. ev. egyháznak adományozta néhai Kosztra Pál és neje, sz. Csányi Zsuzsanna, valamint Kosztra András és fiai: István, Pál, Árpád, Zoltán, édesanyjuk szül. Pónya Eszter emlékére. – „Uram, maradj velünk!” A három harang összsúlya 1.169 kg. Ára teljes felszereléssel: 30.456 csehkorona, vagyis 4.300 pengő.
Nemzeti felszabadulásunk után a szlovák telepesek elköltözködtek járásunkból s ennek következtében a hívek száma alig 300. A lélekszámra nézve kicsiny, jelenleg eladósodott gyülekezetre nehéz feladat vár. De bízunk a jó Istenben, aki a száz évvel ezelőtt elvetett magnak, itt a Csallóköz szívében megadta az életlehetőséget, most sem fog elhagyni s lehetővé fogja tenni, hogy a dunaszerdahelyi evangélikus egyház, itt Dunaszerdahelyen, ahol a lakosság 52%-a róm. kat., 43%-a pedig ortodox zsidó, továbbra is hirdesse a Krisztus evangéliomát! Stadtrucker Gyula lelkész” – Harangszó, 1939. 05. 28.
Mit kívánhat az emberfia 50. születésnapjára, mint ilyen kerek történetekre bukkanni!? Amiből elvenni vétek, hozzáadni dettó. S innen tovább folytatni napjainkig kötelező: 1940. szeptember 8-tól az evangélikus egyházközösség engedélyezte, hogy református testvéreik a templomban rendszeresen megtarthassák istentiszteleteiket, akik ezért jogdíjként önkéntesen évi 106 pengőt ajánlottak fel. Azt, hogy engem néhány évtized múlva, 1976-ban itt kereszteltek meg, tulajdonképpen a sors alakította. Lévén kistejedi születésű édesanyám katolikus volt, csilizradványi származású édesapám pedig református, s
szüleim fogadalmat tettek: ha lányuk születik katolikus lesz, ha fiuk, református. Merthát egy az Isten! A történet folytatását tetszenek sejteni…
A református keresztelés egy szentség, amely a gyülekezeti istentisztelet keretében, általában vasárnap délelőtt zajlik. Feltétele, hogy legalább az egyik szülő konfirmált, egyháztag református legyen, és a keresztszülő is keresztény egyház tagja legyen. A szertartás alapja az igehirdetés, a hitvallás és a vízzel való keresztelés… Általánosságban elmondható, hogy 2. világháborút követő gazdasági és társadalmi változások nem kedveztek az egyházaknak, így az evangélikus közösségnek sem.
„Minden ideológiai nyomás, gazdasági ellehetetlenítés, társadalmi mellőzöttség ellenére a gyülekezet lelkésze Stadtrucker Gyula és az akkori egyházfelügyelő Széher Vilmos 1951-ben a templom külső és belső tatarozásának a tervét terjesztette az akkori egyházi es világi hatóságokhoz. Reménytelennek tűnő vállalkozás volt, de a hívek hittek annak sikerében. A tetőcserepek elhasználódása, a tetőbeázások az alsó szigetelést nélkülöző falak salétromosodása, a templomra nézve végveszélyt jelentettek…” – Emlékiratok.
Az evangélikus gyülekezet erejéből mindössze a legszükségesebb munkák elvégzésére futotta, amihez az állam és a református gyülekezet is hozzásegített. 1963-ban a templomépítés kezdetének 100 éves évfordulójáról ünnepi istentisztelet keretében emlékeztek meg. Az igét Stadtrucker Gyula lelkész hirdette, aki az év végén váratlanul elhunyt. Utódjának Sólyi Gézát választotta a gyülekezet. Az 1967-es és az 1968-as évek a templom tatarozásával teltek, 1969-ben pedig a felújított templomon az utolsó simításokat végezték, majd december 7-én megtörtént a templom ünnepélyes újraszentelése.
1971-ben városrendezés címszó alatt lebontásra került a templom melletti evangélikus paplak. Helyébe az egyház felvásárolta azt a Štúr utcai ingatlant, amely jelenleg is lelkészlakásként szolgál.
1979-ben elkészült a harangozás villamosítása, így nyolcéves kényszerszünet után újból megszólalhattak a templom harangjai. 1983-ban a templom felépítésének és felszentelésének 100. évfordulóját ünnepelte az egyházközösség. Az ünnepi istentiszteletet Karol Gábriš esperes vezette, az igehirdetést Bándy György somorjai lelkész fordította magyarra. A református hívek nevében Csukás István esperes köszöntötte az egybegyűlteket, köszönetet mondva, hogy ők is otthonra találtak a Fő utcai „zöld” templomban.
Én neveztem el így gyerekkoromban, holott maga a templom sosem volt zöld, mindössze a torony és annak fiatornyocskái.
Ami még élénken él az emlékeimben, hogy az evangélikus templom falai kívülről folyton nedvesek és potyog róluk a vakolat. Immár a rendszerváltást követően, három évtizedes szolgálat után 1994-ben elhunyt Sólyi Géza lelkész, akit Pivka Pál fiatal káplán, majd Magdaléna Forgáčová-Ševčíková lelkésznő követett a dunaszerdahelyi evangélikus gyülekezet élén.
Ami a templomot illeti, legutóbb néhány éve lehettünk ismét szemtanúi nagyobb felújításnak, miközben különös képet mutatott a felállványozott épület.
A városi önkormányzat jelentős anyagi támogatásával megvalósuló 2022-es külső homlokzatfelújítás után 2023-ban széleskörű belső modernizációval folytatódott a Fő utcai evangélikus templom felújítása. Vízszigetelést végeztek, festettek, felújították az orgonát, modernizálták a világítást és a hangtechnikát, hogy a templom felszentelésének jubileumát méltó körülmények között ünnepelhessék a hívek.
2023 szeptemberében ünnepi istentisztelet keretében emlékeztek meg az evangélikus templom felépítésének 140. évfordulójáról, amelynek egyik apropóját a templomtér belső megújulása is szolgáltatta.
Napjainkban minden vasárnap két nyelven tartanak ott istentiszteleteket, az egyházközség lelkésze Jozef Horňák. Amikor a Fő utcai templom harangjai akárcsak délidőben megszólalnak, eszembe jut az elhíresült szerdahelyi közmondás: „Áll, mint a lutheránusok temploma” – amely arra utal, hogy a templom építése a kis gyülekezet szegénysége és forráshiánya miatt kínkeservesen, nagy leállásokkal és reménytelenül lassan ment végbe.
Ám a déli harangszó egyben egy tanult jel is lett gyermekeim számára, hogy ideje hazamenni a játszótérről s megebédelni.
Ez lenne hát a szerdahelyi lutheránus istenhajlék (nem túl rövid) története. „Erős vár a mi Istenünk!” – az evangélikusok jelmondata Luther Márton 1527 és 1529 között írt, azonos című híres koráljából származik, amely a Biblia 46. zsoltárának átdolgozása, és egyben a reformáció himnuszává vált. De mivel jómagam református lennék, egyben álljon itt szintén, hogy: „Soli Deo Gloria”, vagyis: „Egyedül Istené a dicsőség”. Ez a kálvinista jelmondat azt fejezi ki, hogy az imádat, a tisztelet és a méltóság kizárólag Istent illeti meg, ezáltal pedig senki más nem kaphat isteni tiszteletet…
ELŐZŐ RÉSZEK:
Dunaszerdahelyi cégtörténetek | Előszó
Szerda-Helytörténelem 1. | A cukorgyár
Szerda-Helytörténelem 2. | A (gőz)malom
Szerda-Helytörténelem 3. | A Slovlik
Szerda-Helytörténelem 4. | A Nyugat-szlovákiai Baromfifeldolgozó Vállat
Szerda-Helytörténelem 5. – A lengyár
Szerda-Helytörténelem 6. – Mezőgazdasági terményfelvásárló és ellátó vállalatok
Szerda-Helytörténelem 7. – A Prefa
Szerda-Helytörténelem 8. – A Dukla EFSz
Szerda-Helytörténelem 9. – A Közszolgáltatási Vállalat
Szerda-Helytörténelem 10. – A Jednota FSz
Szerda-Helytörténelem 11. – A Magasépítő Vállalat
Szerda-Helytörténelem 12. – Az Agrostav
Szerda-Helytörténelem 13. – A Járási Építőipari Vállalat
Szerda-Helytörténelem 14. – Az Ister
Szerda-Helytörténelem 15. – Vízművek, energetikai művek, gázművek
Szerda-Helytörténelem 16. – Az Úsvit
Szerda-Helytörténelem 17. – A Tesla
Szerda-Helytörtnelem 18. – Az Agrofrigor
Szerda-Helytörténelem 19. – A Mäsospol
Szerda-Helytörténelem 20. – A Nehézgépgyár
Szerda-Helytörténelem 21. – A Zdroj
Szerda-Helytörténelem 22. – A Mezőgazdasági Építővállalat
Szerda-Helytörténelem 23. – A kenyérgyár
Szerda-Helytörténelem 24. – Az Agrokémiai Vállalat
Szerda-Helytörténelem 25. – Az Obal
Szerda-Helytörténelem 26. – A Kék Duna áruház
Szerda-Helytörténelem 27. – A húskombinát
Szerda-Helytörténelem 28. – A cérnagyár
Szerda-Helytörténelem 29. – Az Üzemi Klub
Szerda-Helytörténelem 30. – A bősi vízi erőmű iparvágánya
Szerda-Helytörténelem 31. – A Városi Művelődési Központ
Szerda-Helytörténelem 32. – A vasútállomás
Szerda-Helytörténelem 33. – A kórház
Szerda-Helytörténelem 34. – A közlekedési park
Szerda-Helytörténelem 35. – A Vermes-villa
Szerda-Helytörténelem 36.– A Sárga kastély