Érettségizni szájmaszkban fognak, két méter távolságot kell egymás közt tartaniuk… hogy vajon elbúcsúzhatnak-e alma materjüktől ünnepélyesen is, azt egyelőre nem tudni. Annyi azonban biztos, a 2020-as végzős diákok nagy többsége valami hasonló érzésekkel küzdhet, mint Csicsai Flóra, a Dunaszerdahelyi Magángimnázium negyedik évfolyamos tanulója.
Amikor március 9-én, hétfőn suliba mentem, és bejelentették, hogy ez a hét amolyan „kényszerpihenő” a vírus terjedését megelőző célokkal, először arra gondoltam, tök jó, utolsó órán nem felelünk szlovákból!
Aztán ahogy hazaértem, szépen leülepedett ez az egész. Rákövetkező héten lett volna esedékes az írásbeli érettségi, nekünk pedig annyi mindent kellett átismételnünk, hasznos lett volna a tanári segítség. De nem baj, gondoltam, legalább egy egész hetem lesz, úgy osztom be az időm, hogy mindennel foglalkozhassak.
Aztán az írásbeli elmaradt, ami őszintén szólva, nem kis megkönnyebbüléssel töltött el a kialakult helyzetet figyelembe véve. Nem maradt más feladat, mint a szóbelire koncentrálni. Online órákon részt venni. Össze-vissza kattogtatni és minden gombot benyomni a billentyűzeten, ha elmegy az internet. Megfelelő felületet találni az oktatásra. Beadandókat kidolgozni. Kötelezőket olvasni. Készülni a felvételire, aminek a kimenetele még mindig kétséges, ahogy olyan sok minden ebben az időszakban. Mégis, ha már ilyen kiszámíthatatlan szituációval nézünk szembe, úgy döntöttem, hogy azért (teljesen) nem fogok beleőrülni a tanulásba és a monotonitásába, és megpróbálok valami színt vinni a napjaimba.
Végre több időm lett, hogy hódoljak örök szenvedélyemnek, az írásnak. A polcomon várakozó elhanyagolt könyveimre figyelmet tudtam szakítani, illetve a sorozat/film lemaradásomat szintén jól behoztam. Mint kiderült, a festés is egész meglepően jól megy – szóval még egy rejtett tehetségemet is felfedezhettem. Többek között igyekszem minden nap – természetesen a megfelelő felszerelésben – kimenni futni, és egy picit megfeledkezni, úgy mindenről.
Mindezek mellett néha akaratlanul is eszembe jut, hogy mi lett az utolsó évünkkel, így negyedikesként.
Meglehet, az iskola nem tartozik a diákok kedvenc helyei közé, én mégis úgy gondolom, hogy voltak pillanatok, amik sorsdöntőnek bizonyultak. Amelyeknek köszönhetően kellemes emlékekkel lettünk gazdagabbak. Azon felül, hogy sokkal szórakoztatóbbnak találtam a tanítási órákat, ha elhangzott egy-egy poén, és az osztály szinte egy emberként nevetett fel, néhány momentum igenis mérföldkőnek számít. A beiratkozás, az első évnyitó ünnepség, a gólyatábor, az avatás (résztvevőjének lenni vagy éppen megszervezni), az osztálykirándulások, az izzasztó dolgozatok és mérhetetlen súgások, a sulis bulik, a végzős osztálydíszítés, a szalagavató, az érettségi, a szerenád és a ballagás.
Most mégis úgy érzem, néhány ilyen meghatározó mérföldkőnek búcsút inthetünk. Mintha az időnket egyszerűen lecsökkentették volna.
Talán a mi osztályunkat nem díszítik fel az alsóbb évfolyamok a ballagásunkra, mert lehet, ballagásunk sem lesz. Meglehet, kimarad a szerenád, az utolsó közös este, amit együtt töltenénk, még az adott iskola diákjaiként, mielőtt szétszóródnánk.
Úgy érzem, nagy szerencsénk, hogy a szalagavatóra sor került. Tisztán emlékszem, milyen volt elsősként, másodikosként, illetve harmadikosként eljátszani a gondolattal, átélni azonban teljesen más. Báli ruhákban táncolni hajnalig és közösen énekelni a mi számainkat. Varázslatos emlékek.
Azt hiszem, azt sajnálom ebben az egész karanténban, hogy számunkra talán így ért véget ez a négy év.
Hiányérzettel. Szinte befejezetlenül.
Előző részek: