Huszonhetedik karanténbeszámolónk egy kis kikacsintás a diplomamunka sorai közül. Azt írja ugyanis ezekben a hetekben Nagy Renáta, végzős egyetemista.
Decemberben még Petrával arról álmodoztunk, hogy májusban lediplomázunk, és a nyáron Görögországban fogunk dolgozni – betömjük a zsebünket pénzzel. Most április van, és a helyzet egy ideje megváltozott. Majdnem ötévnyi – akarom mondani, hat, mivel „medzirocsnyík” nélkül nem vagy igazi egyetemista – kollégium, lakás, idegen családi házban élés után itthon töltöm a mindennapjaim. Mintha ez alapból nem lenne nagy változás, az izgalom kedvéért egyenesen karanténban.
A téli szemeszter elején úgy telt egy napom, hogy éjjel elmentem a nyitrai magyarbuliba, másnap délelőtt előadáson ültem, délután pedig Darinka néni kertjében másztam létrára, s szedtem almát két szédülés közt. (Biztos nem olvassa ezt, de azért innen is üzenem neki, hogy puszilom és kitartást. Azt hiszem, holnap fel is hívom… 🙂 Most viszont a nálam 12 és fél évvel fiatalabb öcsémmel, Attilával gyűrjük le a hétköznapokat, mivel szüleink a karantén alatt is dolgoznak. Azért hangsúlyoznám ki ezt a nagy korkülönbséget, mivel sokszor nem vagyok tisztában vele, hogy most az anyukája, tanára, korabeli barátja vagy éppen a pszichológusa vagyok-e, miközben úgy érzem, az utóbbira néha nekem is szükségem lenne.
Minket összehozott ez a rendkívüli állapot. Ez persze nem jelenti azt, hogy néha nem hallják az utcán, hogy veszekedünk. Ez azt jelenti, hogy még jobban becsüljük egymást, és kívánjuk, hogy ötven év múlva is ilyen szoros testvéri kapcsolat legyen köztünk.
Az öcsémmel együtt sütünk, online-tanulunk, kertészkedünk, biciklizünk, beszélgetünk, tollaslabdázunk. Na, meg nyúzzuk a macskánkat. Van, hogy el is felejtem, hogy közben a diplomamunkámmal is kellene foglalkoznom. De nyugi, haladok vele. Vagy csak magamat nyugatom?
Amúgy, ennek a fránya vírusnak köszönhetően két hét haladékot kaptunk a leadással. Erre mondják, hogy minden rosszban van valami jó.
Csupán azt szeretném üzenni mindenkinek, hogy ez az idő most arra is való, hogy ne csak egymással foglalkozzunk, hanem önmagunkkal is. Tisztuljon a lelkünk, örüljünk az apróságoknak, és találjuk meg azokat az érdeklődési köröket/kapcsolatokat, amelyek feljebb emelnek minket. Idén nem jutok el Görögországba, de helyette kimehetek a Kis-Duna partjára, és gyönyörködhetek a természetben. Higgyétek el, ennek is megvan a varázsa!
Végezetül kedvenc írómtól, Márai Sándortól idézek: „Az igazi feladat mégsem a túl-élni, hanem a meg-élni, az át-élni, a magamévá-élni az időt.”